Éhség

Tegnap hazajött Iván meg Zozó. Nem hivtam még őket, van és lesz is még bajuk elég, majd jelentkeznek, ha már képesek rá. Mindenesetre nem kivánom magamnak (de másnak se) az éjszakáikat. Nekem akkor volt nagyon nehéz, amikor pölö eltőzsdéztem a MindenPénzemet, de még a kölcsönpénzt is, akkor hullámzott a kedélyállapotom a teljes kétségbeesés és a leszarom-mentalitás közt. Vagy, amikor fejre álltam a Kispözsóval Horvátba, na az volt nekem a kétségbeesés Mariana árka. De az mind anyagi jav, még helyre lehet (és lehetett) hozni. Ezt nem. A veszteség, a halállal való közvetlen szembesülés mindannyiunk életének szerves része, mint a lélegzés, emésztés, szeretkezés. Most nem a saját halálunkra gondolok, azt el tudjuk fogadni, vagy akár már várjuk is, mint Dédi, vagy legalább tudjuk kezelni, nem, szeretteink, barátaink halála az, amit nagyon nehéz elfogadni. Eddig voltak a szép napok: lélegzés, emésztés, szeretkezés. Lassan kezdünk megismerkedni a Veszteséggel, - hogy G. irta, a múlandósággal - azzal, hogy nem csak az öregekre, óvatlanokra vár, de mi sem vagyunk sérthetetlenek, nekünk sem adatott más sors.

Nem akarok patetikus lenni, gyászbeszédirói babérokra sem törekszem, egyszerűen ez jut eszembe. Nincs sok kapcsolatunk a halállal, tudatunk peremére száműztük, nem tudunk normálisan reagálni halálhirre, nem tudunk rendesen részvétet nyilvánitani. Most az én generációmról beszélek, apámék már tudnak, sajnos van gyakorlatuk benne, lehet, mire mi odaérünk nekünk is lesz. Most még csak egy-egy (szerencsés vagyok) ritka alkalom, és az évenkénti Halottak Napja-i látogatás, meg néha egy bónusz kiszaladás a temetőbe, lelkiismeret-furdalás okán, ami emlékeztet, de ez egyre gyakoribb lesz.

Jóllaktunk az élettel, ez a helyzet, nincs böjt, nincs éhezés, csak a szép dolgokat akarják velünk láttatni, tökéletes minden, a mosópor, a folttisztitó, a fogkefe, az illatositó, a ruha nem lehet pecsétes, az élet szép. Pedig az éhezés rádöbbenti az embert, hogy kevéssel is be lehet érni, hogy annak is lehet örülni, ha nem egy kétszersült a vacsorád, hanem kettő. Az éhezés ráébreszt, hogy mennyi felesleges szarral tömöd meg a kocsidat, abban az ócska szar hipermarketben, ahol csak a droidot látják benned, vevőként, alkalmazottként egyaránt. Talán, ha úgy tekintenénk a halálra, mint mikor az ember átmegy az egyik szobából a másikba, becsukja maga mögött az ajtót ugyan, de mindenki tudja, hogy itt van még, nem kezd el üvöltözni, hogy hova ment, ha úgy tudnánk gondolni ezekre a fiúkra, hogy úgy haltak meg, hogy azt csinálták, amit szerettek, nem fegyverrel a kézben egy hülye háborúban...

Hinni kéne a spiritualizmusban, hinni kéne Redfieldnek. Talán úgy könnyebb lenne.